Kezdjük a történetünk elején… 2017. év őszén az Urammal elhagytuk a szülőházat és albérletbe költöztünk mondván, hogy meg kell tapasztalnunk az élet nagybetűs oldalát. (A szülői házról annyit, hogy a Dél-Alföld legnagyobb városának egyik külvárosi részén helyezkedik el.) Hamar rá kellett jöjjek, hogy én, aki világ életemben kertes házban laktam hiányoznak az ilyen apróságok, mint például a reggeli kakaskukorékolás, a tücskök ciripelésé, az ablakunk mellett lakó bagoly éjszakai búgása, az aljról feláradó tehén szag (na jó ez annyira nem), a kutyusom, a nyár esti grill partik és még sorolhatnám.
Nem panaszkodok az albérlet a maga 48 m2-vel nagyon hangulatos, otthonos volt. Szerencsére bútorozottan tudtuk kivenni egész jó áron, de na nem találtam a helyem. Jött az Isteni sugallat, hogy vegyünk fel hitelt és inkább a sajátunkba öljük a pénzt. Nos mivel egy évre írtuk alá a bérleti szerződést így elkezdtünk házakat nézegetni. A történethez hozzá tartozik, hogy van egy szőrös kis állatom, aki nem is olyan kicsi, mivel egy lovacskáról van szó és világ életemben az volt az álmom, hogy otthon tarthassam. Szóval az Uram meggyőzésével elkezdtünk házat, vagyis inkább tanyát nézegetni. Megnéztünk párat majd rá jöttünk, hogy vagy megvesszük drágábban és költözhető állapotban, vagy megvesszük pici pénzért, de akkor jócskán költeni kell rá. Végül találtunk egy azonnal költözhetőt, talán a hitelt is megkaptuk volna rá, de a családban kirobbantottam a III. Világháborút. Az alábbiak hangzottak el: „Hogy Te tanyára?”, „Azt se tudod melyik a kapa vége és eleje!” stb. A lényeg, hogy minden lehető módon le akartak beszélni róla.
No és akkor jöjjön a kockaház a képbe. A szülőházzal szemben évek óta üresen álló házra régóta fájt a fogam. 2007-ben az ott lakó idős házaspár elhunyt. Pár évre rá megszerezve a tulaj címét (az idős házaspár lánya volt a tulajdonos) és írtam egy levelet Neki, hogy ha megfordul a fejében az eladás legyen kedvesek szólni. Telt múlt az idő semmi sem történt, se válaszlevél, se mozgás a háznál, a gondnok nem adta ki a telefonos elérhetőséget, szóval semmi. Minden reggel úgy keltem, hogy sasoltam a házat hátha valamilyen változás következik be (az szoba ablakunk pont a kockaházra nézett), de semmi. Mikor elköltöztünk az Urammal nem sokkal később kikerült a házra, az eladó tábla. Gondoltam az élet fintora, hogy most akarják eladni a házat, de annyira nem foglalkoztam vele, mivel már kicsit nagyobb területben gondolkoztunk a ló állat miatt.
Mivel a vita folyt a családon belül a tanya miatt be kellett lássam, hogy kompromisszumot kell kössek. A Tata javaslatára felhívtam az eladó táblán szereplő telefonszámot. Kiderült, hogy egy barát hirdeti, mivel a házaspár lánya nagyon messze lakik és most szánta rá magát, hogy eladja. Sajnos úgy informált, hogy van rá vevő, de 2 hét múlva telefonáljak vissza, addig lezajlanak a tárgyalások és kiderül, hogy elkelt e vagy sem. Kicsit alább hagyott a lelkesedés, de mivel türelmetlen voltam másfél hétre rá felhívtam a hölgyet. Kiderült, hogy nem kaptak hitelt a vevők így, ha gondoljuk nézzük meg, tegyünk ajánlatot. Így hát megnéztük. Mondanom sem kell a legnagyobb hóban 2018. februárjában sikerült megnézni. Mit mondjak? Borzasztóan festett belülről. Meg volt repedve, alá volt dúcolva a mennyezet, tele bútorra, szóval tényleg, mint akinek nincs gazdája 10 éve. Amit személy szerint sajnálok, mivel kislány koromban sokat szomszédoltam az idős házaspárnál. Lehetőséget láttam benne, de a telek a maga 1200 m2-vel egy vagy két lónak borzasztóan kicsi és egyébként is belterület, ami az ár-érték arányon is látszott.
A megtekintéskor jelezte a hölgy kedvesen, hogy másik banknál próbálkozik a másik vevő, aki kiderült, hogy a szomszédunk. Szóval, ha akartunk valamit sietnünk kellett, de a család nem nagyon izgatta magát én persze be voltam sózva. Végül egy szép hideg téli, vagyis már tavaszi – március eleje volt – este családi vacsora közepette a Tata gyanúsan viselkedett. Össze is néztünk sűrűn az Urammal, hogy kész, megbolondult, de aztán egyszer csak egy papír landolt előttem/tünk. Azonnal felismertem az ügyvédünk formanyomtatványát. Nos ezen a szép estén lettünk háztulajdonosok, ugyanis az adás-vételi papír feküdt az asztalon előttünk. Mondanom sem kell volt sírás-rívás, ölelkezés, koccintás stb.
Szóval így lettünk háztulajdonosok és kezdetét vette a tervezgetés.
Had mutassam be a mi kis kocka kuckónkat 🙂
Folyt. köv. …
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: